Erkölcsi jó, interperszonalitás és erkölcsi érzelem Hume filozófiájában Bevezetés Hume az erkölcsi jót olyan érzelemként határozza meg, ami egy másik ember által érzett kellemesség hatására aktualizálódik a megítélőben. Hume filozófiájában azonban távolról sem egyértelmű az emberek közötti ilyesfajta altruista kapcsolat. Dolgozatom első célja ennek a problémának a körüljárása: tehát Hume etikájának elemzése, különös tekintettel a két morálfilozófai műve, az értekezés az emberi természetről (A

more »

... eatise Concerning Humán Nature) és a második Tanulmány (Enquiry Concerning the Principles of Morals). közti legfontosabb eltérésre, az általános és univerzális jóindulat (benevolence) meglétére az egyikben, hiányára a másikban; valamint ezen eltérés Hume rendszerének belső szerkezéteből fakadó okára. (Saját élményemre visszagondolva, ezt a következőképpen fogalmazhatnám meg: Hume Értekezés-ét olvasva feltűnik, hogy ez egy problémákkal telezsúfolt, nehezen követhető, de sziporkázóan eredeti mű. A második Tanulmány, ezzel szemben, világos gondolatvezetésű, "vasárnapi ebéd utánra való" írás. Igaz, hogy minden Hume mű közül stilárisan ez a legszebb, gondolatilag viszont meglehetősen lapos. Ennek az oka pont a fenti különbségben ragadható meg. A jóindulat nélkül Hume-nak ugyanis rengeteg energiát kell egy használható etika létrehozásába ölnie. A Tanulmány-ban a jóindulat tételezése elvágja a gordiuszi csomót -csak éppen semmi gondolkodnivaló nem marad.) Hume etikája tehát az erkölcsi ítélet meghozását az érzelemnek tulajdonítja. Dolgozatom második részében azt próbálom meg feltárni, hogy miképpen igyekezett Hume egy érzelmi megalapozottságú etika hátrányait "ledolgozni", miképpen csempészett tudatosságra jellemző elemeket elemzéseibe. Ezután pedig rá szeretnék mutatni néhány olyan tényezőre, ami az érzelem erkölcsi döntést meghozó ágensként való elgondolása mellett szól. Hume elődei: szellemi kontextus A brit empirizmus jórészt Hobbes, Descartes, Leibniz, Spinoza és Malebranche XVII.sz-i, racionális metafizikai rendszereire adott filozófiai válaszként fogható fel. Olyan gondolkodók, mint Locke, Shaftesbury, Mandeville, Hutcheson és Butler alapvetően bizalmatlanok voltak a nagy, dedukcióra épülő rendszerekkel szemben. Törekvésük kettős: egyrészt ismeretelméleti: mindenfajta előítélettől mentesen fel akarták deríteni az emberi elme képességeit és határait. Másrészt, és ezért nem lehet az első törekvést önmagában tekinteni, az elért eredmény alapján, az emberi elmében meg akarták találni kötelességeink alapját. Szándékuk tehát a következő: az emberi természet elemzéséből akartak levezetni egy erkölcsi rendszert. Mindezt úgy próbálták megvalósítani, hogy semmiféle transzcendencia, vagy az ember történeti-társadalmi