Az írás azzal az évtizedek óta feszülő, de gyökereiben évszázadokra visszatekintő, és a jövőben akár tovább éleződő ellentéttel foglalkozik, amely a Nílus folyó vízhozamának megosztásáról, illetve hasznosításáról alakult ki a folyó vízgyűjtő területén elhelyezkedő országok között. A tíz állam (Burundi, Egyiptom, Etiópia, Kenya, Kongói Demokratikus Köztársaság, Ruanda, Tanzánia, a nemrég két független – északi és déli – államalakulatra osztódott Szudán, valamint Uganda), ugyan különböző módon és

more »

... mértékben érintett a kérdésben, de valamennyiük határozottan igyekszik a maga gazdasági érdekeit érvényesíteni. A kérdéskörnek komoly, a régión messze túlterjedő nemzetközi gazdasági és politikai hatása van, amellett, hogy a szóban forgó országok összesen mintegy 300 millió lakosának közvetlen víz- és élelmiszerellátását igen jelentős mértékben befolyásolja. A legkomolyabb ellentét a folyó felső folyása mentén lévő szubszaharai országok, illetve Egyiptom között alakultak ki, utóbbi rohamosan növekvő lakossága és a Nílus vizére való szinte teljes ráutaltsága miatt mereven ragaszkodik korábbi, nemzetközi szerződésekben rögzített kvótájához, míg előbbiek a vízhozam felosztásának számukra kedvezőbb és általuk igazságosabbnak tekintett, újabb rendszerét szeretnék megteremteni. A bizonyos esetekben már-már fegyveres konfliktus kirobbanását eredményező érdekellentétek feloldására több nemzetközi megoldási kísérlet történt. Ezek közül az egyik legjobban ismert az 1999-ben létrejött Nílus-völgyi Kezdeményezés (NBI – Nile Basin Initiative), amely a Világbank, az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) és más nemzetközi szervezetek támogatását élvezi, de ezzel együtt még nagyon távolinak tűnik a hosszú távú, minden érdekelt fél számára elfogadható megoldás.